Mennyire határoz meg minket a munka, amit végzünk?

munka magánélet egyensúly

A munkánk az a tevékenység, amit azért végzünk, hogy annyi pénzt keressünk, amiből megélünk – legalábbis a legtöbb esetben így van, kivéve azon szerencséseket, akiknek hivatás, elkötelezettség, hobbijuk a munkájuk. A legtöbb ember mégis azért csinálja, amit csinál, mert pénzt kell keresnie. Ugyanakkor egy napunk igen jelentős részét töltjük vele – ennek megfelelően sokszor azonosítjuk is magunkat a munkánkkal. A munkahelyi kudarcot személyes kudarcként éljük meg, önértékelésünket jelentősen meghatározza a munkában elért teljesítmény, a kollégák visszajelzése. Vajon helyes ez?

Ez a kérdés most azért is vált különösen érdekessé, mert a jelenlegi helyzetben sokan elveszítették a munkájukat – ezt a bizonyos viszonyítási pontot, ami annyira központi szerepet töltött be az életükben. Itt most nem azzal szeretnék foglalkozni, hogy ez sokak számára azonnali létbizonytalanságot eredményezett – az egy egészen más kérdés. Most elvi szinten gondolkodom a dologról, tehát feltételezzük, hogy ezeknek az embereknek, akikről szó van, van megtakarításuk, amivel átvészelik ezt az időszakot.

Mi a helyzet tehát azzal a munkával, amit azért végzünk, mert ez a szakmánk, értünk hozzá, lelkiismeretesen megcsináljuk a feladatunkat – de ennyi, és nem több a szerepe az életünkben? Miért tulajdonítunk neki mégis olyan nagy jelentőséget? Stresszt okoz, túlórázunk, pedig senki nem várja el, hétvégén is megnézzük az e-maileket, pedig elég lenne hétfőn, munkaidőben. Folyamatosan bizonyítani akarjuk, hogy eleget teljesítünk, hogy mindig a rendelkezésre állunk – de miért?

Ez a fajta munka-kultúra az okostelefonok és az internet világában erősödött fel, és vezet odáig, hogy a saját személyes céljaink, örömeink, szabadidős tevékenységeink rovására is a munkát helyezzük előtérbe. Elvégzünk mindent azonnal, semmit nem hagyunk másnapra – és mit várunk ettől, hogy majd valamilyen módon megtérül?

Sokkal inkább kiégéshez vezet, folyamatos fáradtsághoz, végül pedig a motiváció elveszítéséhez. Észre sem vesszük, de egyre inkább dühöt érzünk a munka iránt, ami lehetetlenné teszi, hogy olyasmivel töltsük az időnket, amivel szeretnénk, miközben tovább hajtjuk a túlteljesítést, megfelelni vágyást.

Nem véletlen, hogy bizonyos országokban a 4 napos munkahéttel, a 6 órás munkanappal kísérleteznek. Ha a munkánk az marad, ami: munka, és mellette kiteljesedetten tudjuk élni az életünket, akkor válunk igazán kiegyensúlyozottá. Igényeljük azt a fajta teljesítményt, amit az elvégzett munka jelent, de nem jó az az irány, amikor túlzottan ez határozza meg a napi hangulatunkat, azt, hogy mit gondolunk magunkról.

Az ehhez szükséges munkakörnyezet kialakítása a vezető felelőssége is. Ha a vezető olyan közeget teremt, amelyben az alkalmazottai megfelelő munka-magánélet egyensúlyt tarthatnak fenn, akkor motiváltabbak maradnak, szívesebben maradnak a cégnél és jobban is teljesítenek. Érdemes ezen elgondolkodni, hiszen egyre többször, főleg a fiatal generáció tagjainál fogalmazódik meg ez az igény: lassan kezd leáldozni a végeláthatatlan robotolás időszaka, amit cégvezetőként észre kell vennünk, ha időben szeretnénk reagálni.