Sok embertől hallottam, hogy nem szívesen alkalmaznak friss diplomás fiatalokat, mert borzasztó a munkamoráljuk, egyáltalán nem érdekli őket a feladat. TikTok-on is a legújabb trend a munkával szembeni ellenszenv kifejezése. Hogyan fog ez nekik működni a való életben?
Egyre többen osztják meg saját verziójukat TikTok-on arról, mennyire nincsenek céljaik, ambíciójuk: elutasítják a kemény munkát, és csak élvezni szeretnék a szórakoztató dolgokat. Mint mondják, nincs álommunkájuk, mert nem álmodnak a munkáról. Élvezni szeretnék az életet az ágyban fekve, könyveket olvasva, művészi hajlamaiknak engedve, szeretve saját magukat és az embereket az életükben. Miből fakad ez a nyilvánvalóan nem reális trend?
Annak az erős megnyilvánulása, ahogy a Z generációs fiatalok elutasítják a munkát, mint az identitásuk alapját – számukra ez nem több, mint pénzkereseti lehetőség. Ez a fordulat következménye lehet a társadalom általános állapotának, amit maguk körül látnak: kiégett, túlhajszolt emberek, akik bár hatalmas energiát adnak a munkájuknak, nincs vele arányban a megbecsültség, amit visszakapnak.
Nem új ez a jelenség, inkább arról van szó, hogy a Z generáció az első, aki erről fiatalként nyilvánosság előtt meg tud szólalni, és kikerülnek közülük hangadók is. Mivel erre korábban nem volt ebben a formában példa, úgy tűnhet, mintha a mai fiatal generáció lenne az első, aki szembemenve a fennálló helyzettel ellenvetést fogalmaz meg. Hogy szélsőséges az álláspont, amit képviselnek? Melyik fiatal „forradalmi” elv nem az.
A fiatal generáció tehát könnyen felmond, ha nem elégedett a munkahelyi környezettel, a megbecsültséggel, túl sok munkát bíznak rá. De vajon fenntartható-e ez a hozzáállás hosszú távon?
Természetesen pénzt keresni kell a megélhetéshez, de a Z generáció demotiváltságát növeli az is, hogy sokan saját családjukban látják a példát: míg a szüleik az iskola után dolgozni kezdtek, spóroltak egy darabig és lakást vettek, erre egy fiatalnak nagyon sok esetben megközelítőleg sincs lehetősége – a fizetések és az ingatlanárak viszonyát nézve. Ez pedig befolyásolja a munkához való hozzáállást. Ha az ő munkája „kevesebbet ér”, mint a szülei generációjáé, akkor nem várható el, hogy teljes elhivatottsággal és azonosulással belevesse magát.
Ez a frusztráció hozza magával, hogy a fiatal generáció máson keresztül szeretné definiálni magát, nem a munkáján át. Ha önmagáról kérdezik, nem arról szeretne elkezdeni beszélni, mivel foglalkozik. Ebből fakad az is, hogy szeretnék, ha a munkaadójuk ezt elfogadná, és lehetővé tenné, hogy úgy dolgozzanak, a munka és magánélet egyensúlya jobb legyen.
Természetes, hogy valaki nem szeretné azt az élete középpontjába helyezni, ami nem tölti el elégedettséggel, nincs esélye egy olyan fizetésre, ami biztonságos életszínvonalat biztosítana, és ami sokszor elsősorban stressz forrása. Kezükben van azonban a közösségi média nyilvánossága, ahol hangot adnak, ha megválnak egy ilyen munkától – a többiek pedig elismerésüket fejezik ki. Így hangolják egymást és válhat trenddé ez a hozzáállás.
Megerősítik egymást abban, hogy nem szeretnének 40 órát dolgozni egy héten, ahol egy átlagos hétköznapon 3-4 órájuk van azokra a dolgokra, amiket valóban csinálni szeretnek. Ugyanakkor persze nem engedhetik meg maguknak, hogy ne legyen jövedelmük, hiszen fenn kell tartaniuk magukat. Ez erősíti a „job hopper” trendet: munkát keresnek, hiszen szükségük van a bevételre, de felmondanak, ha nem megfelelőek a körülmények.
De csak a fiatalok okolhatók a saját mentalitásukért? Lássuk be, sokszor a munkaadók sem olyan hozzáállást mutatnak, ami a job hopper hozzáállást elítélendővé tenné. Nehezebb gazdasági helyzetben természetes az azonnali leépítés, a munkaköri leírásban szereplők mellé további feladatokat hozzácsapni, fizetést pedig közben nem emelni, szintén bevett gyakorlat.
Így aztán a fiatalokban nem is alakul ki, hogy a munkájukra, mint egy biztos pontra tekintsenek – nem meglepő, ha a saját oldalukról is így állnak hozzá. Az tehát nem jelenthető ki, hogy a Z generáció ne akarna dolgozni – hogy a munka ellen elvi szinten lenne kifogása. Sokkal inkább arról van szó, hogy a kizsigerelés, a stressz, az alacsony jövedelmek robotja ellen szólalnak fel, és nem is biztos, hogy baj, hogy ezt megteszik.
Közben pedig hangos az online tér mindazoktól az önmegvalósító példáktól, saját vállalkozásoktól, saját márka felépítésétől, amihez a sikeres elbeszélő úgy jutott el, hogy felmondott az említett robotban. Ez persze csalóka illúzió, miközben nagyon sok nem hagyományos munka, pénzkereseti lehetőség is elérhető, ez távolról sem sikerül mindenkinek, aki megpróbálja. De ki ne akarná megpróbálni?
Nem szeretném azzal a negatív következtetéssel zárni, hogy majd amikor rájöttek, hogy nem sikerül, akkor betagozódnak ők is.
Sokkal inkább azzal, hogy tekintsünk máshogy erre a hozzáállásra. A munkaadó szempontjából persze – sarkítva – ideális, ha a munkavállaló kiszolgáltatott, ezért mindent megcsinál, amit rábíznak, és lehetősége sincs felmondani, mert máshol sem lenne jobb. De ha ez a mentalitás eltűnik a Z generációval, ha ők úgy reagálnak, hogy a munka valóban semmi más, csak bevételi forrás, akkor az nem egy ördögtől való reakció. Az pedig majd kiderül, mit indít el.
